Befelé

Kabát a háton. ugyanaz a sötét égbolt, ugyanaz a lámpa ég mögöttem. Az égbolt azonban most üres vászon. Vége a kibontakozásnak. Ideje befelé fordulni. A belső miértek most fontosabbak. Magamba tekintek, mint egy rendetlen szobába. Indulhat a rendrakás, de vajon hol érdemes elkezdeni?

Újra

Már érzem. Érzem az enyhe éjféli szellőben a nyár illatát. Tündöklő tiszta ég felettem. Végre... Nehezen ment, s nehezen ment, hogy akarjam, de úgy érzem most végre ébredek. Ébred a szellem, és a lélek. És ismét kifelé tekintek, s ismét rájövök mennyire kicsi is vagyok. Mennyire kicsi vagyok a világhoz, és ahhoz a rengeteg dologhoz képest, amivel még nagy dolgom lesz. Azt sem tudom hol kezdjem. Semmiképp sem szeretném elveszíteni a hitem, és megkomorodni. Nem tudnám elképzelni, hogy olyan életet éljek, mint sokan, akik elfelejtik, egyszer hogyan is ér véget a történet.
Kissé meg vagyok illetődve. Szemem előtt az a gyönyörű mindenség, ami az emberi mértékkel távoli, hatalmas szabadságot jelenti. Aki hittel és nem ésszel tekint rá, annak viszont olyan, mintha egy karnyújtásnyira lenne. Az utat azonban itt, a Földön kell megtenni...

Parányi lény

Csillagunk tükre hold, holdunk tükre a tavaszi fehér pusztaság, a hatalmas fényesség. Szinte vakít az éjszakában. A fejemben érzések, gondolatok ezrei kavarognak. Próbálok tisztán látni de nem megy. Tudom, hogy minden rendben, ám mégsem vagyok nyugodt. A nagy fényességben, gondolatok színes kavalkádjában mintha most lámpalázas volnék. S tudom csak akkor láthatok tisztán, ha tiszta az égbolt. Olyankor az a parányi lény, az a jelentéktelen, az, mit sokan megölnek, vagy élve eltemetnek magukban, elkezd bizseregni bennem, mint csibe a tojáshéjban a nap melegére, s olyan erőssé válik, hogy teljes lényem beleremeg.