Hold

Ismét fényesen kereklik az égen a pásztor felhő nyájával az éjszakai égen. A forró nyár utolsó szikrái is elszálltak már.
Mégsem érzem a sötétséget. Mintha most ébrednék. Nyáron utáltam ezt a tükröt, mellyel a nap fénye éjszaka is elvakítja a csillagokat. Most már látom, hogy ez is nekem szól. Nem vágyhatok örökké a szabadságra, a távoli világok birodalmába. Nem álmodozhatok folyton.
Miért alakult ki itt ezen a bolygón az, ami itt kialakult? Nem tudhatom. Senki sem tudja. Ám céllal vagyunk itt. Bármennyire is szeretnénk, nem indulhatunk el az ismeretlenbe, amíg a küldetésünket itt be nem végeztük. Jónak kell lennünk egy életen át, s azután, mikor a test, s lélek elfáradt, ez utóbbi elindulhat tovább vándorútján.

Nyár

Meggyújtom. Az íze először édes, aztán kesernyés, s végül mar. Ebben a sötétségben senki sem lát. Nézem a kezemben ezt a parányi rudat. Végén a narancssárga fény csak olyan, mint az égen az a rengeteg parányi kis világító pont. Magamat teljesen kiszolgáltatom a látványnak.
Annyi kérdés gyötör. Nap-mint nap, éjszakáról éjszakára csak a csillagos égre meresztem pillantásom.
Rengeteg a kérdés, melyet a világító mindenségnek küldök, de választ egyikre sem kapok. Csak némán bámul rám a csillagok tengere.
Mégis hiszek, bízok. Nem kérek, nem imádkozok. Csak reménykedek. Valamelyikre, talán mindre a csillagoktól egyszer választ kapok....