Meggyújtom. Az íze először édes, aztán kesernyés, s végül mar. Ebben a sötétségben senki sem lát. Nézem a kezemben ezt a parányi rudat. Végén a narancssárga fény csak olyan, mint az égen az a rengeteg parányi kis világító pont. Magamat teljesen kiszolgáltatom a látványnak.
Annyi kérdés gyötör. Nap-mint nap, éjszakáról éjszakára csak a csillagos égre meresztem pillantásom.
Rengeteg a kérdés, melyet a világító mindenségnek küldök, de választ egyikre sem kapok. Csak némán bámul rám a csillagok tengere.
Mégis hiszek, bízok. Nem kérek, nem imádkozok. Csak reménykedek. Valamelyikre, talán mindre a csillagoktól egyszer választ kapok....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése